Először

Úgy gondoltam, hogy most már sikerült
De mégsem így lett, mint az kiderült
A szerelem kevésnek bizonyult
A világ zavaróként viszonyult

Mindent megtettem volna őérte
Még ha tudom is, hogy ennek vége
Kétségek és félsz ütköztek belül
Megmenteném bármibe is kerül

Azt ami a miénk volt, a világ
Csodálatáért örökre kiált
A fejemben cseng minden félszava
Amíg miénk volt sok-sok éjszaka

És együtt öregedtünk volna meg
Mert így rendelték nekünk odafent
Mint a kristály, összetört a szívem
Örök szilánkjaim, elveszítem.

Sebek

Rég voltam már valamerre,
Most sem férek el benne,
Odajött hozzám, nem mondott semmit,
Elég volt ahhoz, hogy feltépje sebeim.

Közöny mögött, gyűlölet, a mögött bánat,
De mögötte a csalódottság vet árnyat,
Önmagában sem bízik soha többé,
Bár azt gondolja, hogy a világ csak az övé.

Nem tudok mit mondani,
Csupán zavartan hallgatni,
De, mint egy áramütés fáj
Gyorsan elmúlik aztán.

Megint elmegy, és én meg nem állítom,
Pedig utánaindulhatnék bármikor,
Itt mersz hagyni engem?
Ezt kéne tőle megkérdeznem...

Utolsó vers

Persze csak az évben, hiszen miért
Írnék pár sort ha már régen vége
Nem is értem mit keresek itt
Gondolkodni rajta már nem indít

Sehova nem érkezek, mégis elindulok
Hátha egy fekete hajnalba jutok
Elrepülnék, csak lenne kivel
Szárnyaim már szívem se bírják el

Üresség is csak egy állapot,
Amit veled megoszthatok,
Persze azt gondolom nem nyerő
De nincs már bennem holt erő

Mindent elvennél, majd én adok
Ha nem lesz semmi amit kapok
Beengedlek az ajtón, nagyot csapódik
Amit hallok csak egy pillanatig

Itt vagy nálam és nem menekülsz
Valamit figyelsz és közelebb kerülsz
Észre sem veszem és tiéd leszek
Magadra húzod nehéz tekintetemet

Átok

Elvágnád a hangszálaimat
Nincs rezgetett hang amely igaz
A szemeim világtalanok
Sötétben uszó nappalok

Ennyi maradt rám érzem
Hamisan állok fehérben
Hallgatnám a nagy világot
De némaságként hull rám az átok

Hangom még van így kiáltok
Semmi jót már nem kívánok
Ha mégis megtalálnál egyszer
Saját nevedet ne rejtsd el

Hát üvöltsd a kék ég felé
Hozzám talán éppen elér
Úgy érzem maradna erőm
Annál kevesebb az időm


2015.03.02.

Égtelen

Nem akartam kiszabadulni soha
Itt raboskodom már én azóta
De míg élek én remélek, el nem látok a végtelenbe
És egy percre, tényleg nem többre képzeld magadat a helyembe

A fényem felviláglik
A hóban majd meglátszik
És többé már nem érdekel

Elvesztem lassan minden színemet
Szürkeségbe hullhat most a képzelet
De, mint régen, réges régen, szabadságom visszaszerzem
Csorbult éled, tán megérted, elköszönnék el kell engedj

Szétmaratva

Ezt megteheted mással, azt hiszed
Amíg minden nem lesz csak a tied
Gondolod, amit teszel más eltűri
És nem fog az őrületbe menekülni
Folyamatosan az ajtót bezárod,
Lenne kulcs valakinél, nem várod
De ha lelkéből kicsavart minden cseppet
Természetesnek veszed, mintha járna neked

És ott voltam én, ugyan minek
Reméltem múlik már a hideg
Öt évig vártam rád, egymagamban
Azért hogy itt hagyj, szétmaratva

Őrzöm

Azt hiszem megőrizhetem emléked,
Mert szívemben heged még az élet,
Nem valószínű, hogy gyógyulni fog
Csak hangtalanul még nyikorog

Ugyanott járok mint eddig
Halvány képed néha fénylik
De tudom csak ámítás, látszat
Minden árnyék engem becsaphat

Csendet hallok, pedig orkán köröttem
Leszakítja a port a fákról mögöttem
Csak engem nem ráz semmi, senki iránt
Te lehettél az egyetlen aki virág

Szirmáról lecseppenő harmatom
Szomjazó lényemnek, csak folt
Ami egyre nő és feketít mindenhonnan
Ameddig koponyám meg nem roppan

De a kép rólad ki nem fakulhat
Mindig magamban hordozlak
Mint egy vírust ami belülről emészt
És megszabadulni tőle nagyon nehéz.