Virágot szedve ha az önzés kimúl
A rétre mégis egyedül indul
Sziklához és róla lenéz
Lép tovább de lépte nehéz
Égre is néz, tekintete felhőt karcol
Nincs már miért de ő tovább harcol
Elesik, de neki senki sem segít
De a kín úgyis belülről feszít
Lágy ölén fekszik mint annak előtte
Többé nem gondolkodik előre
Lehull úgyis, lehull a levél
Reméli nő majd új a helyén
Fel áll mert mennie kell
Tudja hogy ő már nem jön el
Mindenhol már egyedül ül
De talán a Nap még rajta derül…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése