Mentem a Nyugatitól a Király utcáig. Megálltam, hogy ég-e már a menóra, de még nem égett. Sétáltam, sétáltam céltalanul és, mint ahogy rég volt szokásom megálltam az Oktogonon, hogy hátha... És ekkor megláttam azt a bölcs embert akinek ruhaboltja van kicsit lejjebb, de a nevét még mindig nem tudom. Megkérdeztem tőle, hogy segítsek-e neki nagy munkájában ami a kirakatából való berakodás volt. Megköszönte, hogy százból én voltam az egy aki megállt, de nem engedte hogy segítsek, merthogy szüksége van már neki is így hatvan évesen egy kis mozgásra. "Még jó hogy megismertelek" szólt a vén hippi. Ezek után én azt kérdeztem, miért ne ismert volna meg. Erre kaptam az érdekes választ.
Öregszik. Ahogy a fák ki vannak világítva év végén a körúton úgy élhetjük át megint a gyermeki örömöket. De maholnap ennek is vége lesz és nem marad más csak koszos, szürke rengeteg. Én emlékszem majd rá, mert ez is a fiatalság része. Ez őt nagyon zavarja, mert talán ő nem fog emlékezni és fél attól is hogy 30 év tapasztalata csak úgy elenyészik.
Történeteit hallgatva elgondolkodom az emberi sorsokról és azok igazságtalanságáról. Hogy az egyik horror összegekért eszi a kaviárt és kiröhögi a mellette utcán kesztyűt és bőrövet áruló embertársait.
És ahogy harcolt, ő is meg lesz örökítve ha más nem egy legendába, de ő a tanítványa hagyott mester lassan elmúlik, és elfeledik őt is. Épp úgy mint ő a beszélgetéseinket maholnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése