Nyár

Úgy tűnik könnyeim véglegesek 

Rám száradtak és kikezdhetnek 

Minden ráncom csak mélyülni tud 

A gondolat is elforr és kifut 

Zöld volt valaha itt a tér 

Nincs már azonban több fény 

A sötétség vesz csak körül 

Nekem többé senki nem örül 

Soraim is fagyottan eltörnek 

Nem jók és nem is szépek 

Csak köveket teszek a földre 

És elrendezem őket egy körbe 

Tu beÁv

חג האהבה

Fehérbe öltöznek a lányok Jeruzsálemben
Nekem nincs más csak néhány gyűrött vers a zsebemben
A szerelem színei szárnyra kapnak a szélben
Újabb életek köttetnek össze a napfényben

Szerencsém volt, nekem jutott volna valaki
Az ősi kötődés lett volna ami alakít
Minket egységbe és egy gyönyörű szép családba
És akkor most nem állnék itt mint egy megtört pária

Most üresen élek, mint új Tóra pergamenje
Történetünk betűi felszívódtak belőle
Az egyetlen tanúm, immár a telihold maradt
Esküszöm mellettem megtaláltad volna magad

Darabok

Szétmardossa a lelkem a szégyen
Már sok apró késként szurkál éppen
Az üresség sem a jó szó erre
Amit most érzek én, elfelejtve

Gyűlölöm, hogy így értünk mi véget
És ez engem belülről feléget
Azt gondoltam fontos vagyok neked
Mert a legboldogabb voltam veled

Mi történt velünk, nehéz felfogni
Nekem örökké fogsz hiányozni
Minden szép percet köszönök neked
Mert szerettelek, sohase feledd!

Először

Úgy gondoltam, hogy most már sikerült
De mégsem így lett, mint az kiderült
A szerelem kevésnek bizonyult
A világ zavaróként viszonyult

Mindent megtettem volna őérte
Még ha tudom is, hogy ennek vége
Kétségek és félsz ütköztek belül
Megmenteném bármibe is kerül

Azt ami a miénk volt, a világ
Csodálatáért örökre kiált
A fejemben cseng minden félszava
Amíg miénk volt sok-sok éjszaka

És együtt öregedtünk volna meg
Mert így rendelték nekünk odafent
Mint a kristály, összetört a szívem
Örök szilánkjaim, elveszítem.

Sebek

Rég voltam már valamerre,
Most sem férek el benne,
Odajött hozzám, nem mondott semmit,
Elég volt ahhoz, hogy feltépje sebeim.

Közöny mögött, gyűlölet, a mögött bánat,
De mögötte a csalódottság vet árnyat,
Önmagában sem bízik soha többé,
Bár azt gondolja, hogy a világ csak az övé.

Nem tudok mit mondani,
Csupán zavartan hallgatni,
De, mint egy áramütés fáj
Gyorsan elmúlik aztán.

Megint elmegy, és én meg nem állítom,
Pedig utánaindulhatnék bármikor,
Itt mersz hagyni engem?
Ezt kéne tőle megkérdeznem...

Utolsó vers

Persze csak az évben, hiszen miért
Írnék pár sort ha már régen vége
Nem is értem mit keresek itt
Gondolkodni rajta már nem indít

Sehova nem érkezek, mégis elindulok
Hátha egy fekete hajnalba jutok
Elrepülnék, csak lenne kivel
Szárnyaim már szívem se bírják el

Üresség is csak egy állapot,
Amit veled megoszthatok,
Persze azt gondolom nem nyerő
De nincs már bennem holt erő

Mindent elvennél, majd én adok
Ha nem lesz semmi amit kapok
Beengedlek az ajtón, nagyot csapódik
Amit hallok csak egy pillanatig

Itt vagy nálam és nem menekülsz
Valamit figyelsz és közelebb kerülsz
Észre sem veszem és tiéd leszek
Magadra húzod nehéz tekintetemet

Átok

Elvágnád a hangszálaimat
Nincs rezgetett hang amely igaz
A szemeim világtalanok
Sötétben uszó nappalok

Ennyi maradt rám érzem
Hamisan állok fehérben
Hallgatnám a nagy világot
De némaságként hull rám az átok

Hangom még van így kiáltok
Semmi jót már nem kívánok
Ha mégis megtalálnál egyszer
Saját nevedet ne rejtsd el

Hát üvöltsd a kék ég felé
Hozzám talán éppen elér
Úgy érzem maradna erőm
Annál kevesebb az időm


2015.03.02.