2009. október 28., szerda
Fáj :D
Fáj a fülem, mert nem hallom hangodat
Fáj a szemem, mert nem látom arcodat
Fáj a minden, mert egyedül vár az alkonyat
Éjjel (amint álmomban találkozunk)
Fáj az ajkam, mert nem érzem ajkadat
Fáj az időm, mert múlik a pillanat
Fáj a minden, mert egyedül ér a pirkadat
Nappal (amint ébren mutatkozunk)
2009-10-26-22-16-34
Fáj a szemem, mert nem látom arcodat
Fáj a minden, mert egyedül vár az alkonyat
Éjjel (amint álmomban találkozunk)
Fáj az ajkam, mert nem érzem ajkadat
Fáj az időm, mert múlik a pillanat
Fáj a minden, mert egyedül ér a pirkadat
Nappal (amint ébren mutatkozunk)
2009-10-26-22-16-34
2009. október 18., vasárnap
2009. október 11., vasárnap
Túl késő...
Egyszer volt a Lány és a Fiú. Nem is gondolták milyen csapodár fordulatokat tartogat számukra a jövő. Szerették egymást és úgy gondolták ez sohasem fog megváltozni.
A Lány és a Fiú együtt nézték a tavaszi virágzást, a zöldellő univerzum csodás színeit. Az illatoktól elbódult állapotukban észre sem vették, hogy az öreg nyár is tovább lépett gyorsan. Ők egymáséi voltak, és senkié.
Együtt nevettek, csetlettek-botlottak, táncoltak egyszóval készültek a közelgő bálra. Nagyon izgatottak voltak a hamarosan eljövő nem mindennapi állapottal kapcsolatban. A Lány elment a csodaszép fehér ruháért és örömmel vette, hogy így a Fiúnak még jobban fog tetszeni, mint eddig. Egyébként maga sem érezte magát még szebbnek. És úgy gondolta ez így jó.
A Fiú beteg volt. Gyakran elájult és felöklendezte azt a folyadékot mely olyan színű volt, mint fiatal szerelmes szívük. Ettől a Lány, de még a Fiú is megijedt.
Hiába volt minden, a Fiú végül eltávozott, egyedül hagyva ebbe a világba a Lányt. A Lány sokáig állt a temető düledező sírjai közt amíg már csak ő maradt ott és a fákat szomorúan elverő eső.
Eljött az idő, és visszavitte a ruhát, mert mint ahogy életét is annak érezte a ruha, a tánc és a szerelem is értelmetlenné vált. Amikor bent látott egy épp próbáló párt, hirtelen kiviharzott még nedves gyászruhájában, kezében a fehér csodával.
Csak sétált a Lány, egyik cigarettáról gyújtott a másikra, gondolván ahogy beleszív el is kalandozhat.
El is kezdődött a bál, mind szépek voltak pörögtek-forogtak a pillanatnyi fény rabszolgáiként.
A Lány úgy gondolta, hogy elszökött minden elől. A Lány magasan ült, a fehér ruhába és fekete fátyolba öltözve. Elég groteszk látványt nyújtott még a sokat látott Szélnek is aki végül is megtalálta a Lányt csöndes magányában.
A bál a végéhez közeledett. A közönség tapsolt. A kínzó léttel ami reá méretett, nem törődve már az sem érdekelte, hogy a vén Szél lefújta fejéről a fátylat ami beleesett a folyóba amely partján a Lány tépelődött. Ekkor a Lány aki erős volt eddig bírta és megadta a Szélnek a fizetségét, arcáról legördülő könnycseppek formájában.
A Szél továbbállt, a bál véget ért, a Fiú többé nem jött vissza, a taps idegen volt
...és hirtelen minden elcsendesedett.
Kovács Gergely
2009-10-10
A Lány és a Fiú együtt nézték a tavaszi virágzást, a zöldellő univerzum csodás színeit. Az illatoktól elbódult állapotukban észre sem vették, hogy az öreg nyár is tovább lépett gyorsan. Ők egymáséi voltak, és senkié.
Együtt nevettek, csetlettek-botlottak, táncoltak egyszóval készültek a közelgő bálra. Nagyon izgatottak voltak a hamarosan eljövő nem mindennapi állapottal kapcsolatban. A Lány elment a csodaszép fehér ruháért és örömmel vette, hogy így a Fiúnak még jobban fog tetszeni, mint eddig. Egyébként maga sem érezte magát még szebbnek. És úgy gondolta ez így jó.
A Fiú beteg volt. Gyakran elájult és felöklendezte azt a folyadékot mely olyan színű volt, mint fiatal szerelmes szívük. Ettől a Lány, de még a Fiú is megijedt.
Hiába volt minden, a Fiú végül eltávozott, egyedül hagyva ebbe a világba a Lányt. A Lány sokáig állt a temető düledező sírjai közt amíg már csak ő maradt ott és a fákat szomorúan elverő eső.
Eljött az idő, és visszavitte a ruhát, mert mint ahogy életét is annak érezte a ruha, a tánc és a szerelem is értelmetlenné vált. Amikor bent látott egy épp próbáló párt, hirtelen kiviharzott még nedves gyászruhájában, kezében a fehér csodával.
Csak sétált a Lány, egyik cigarettáról gyújtott a másikra, gondolván ahogy beleszív el is kalandozhat.
El is kezdődött a bál, mind szépek voltak pörögtek-forogtak a pillanatnyi fény rabszolgáiként.
A Lány úgy gondolta, hogy elszökött minden elől. A Lány magasan ült, a fehér ruhába és fekete fátyolba öltözve. Elég groteszk látványt nyújtott még a sokat látott Szélnek is aki végül is megtalálta a Lányt csöndes magányában.
A bál a végéhez közeledett. A közönség tapsolt. A kínzó léttel ami reá méretett, nem törődve már az sem érdekelte, hogy a vén Szél lefújta fejéről a fátylat ami beleesett a folyóba amely partján a Lány tépelődött. Ekkor a Lány aki erős volt eddig bírta és megadta a Szélnek a fizetségét, arcáról legördülő könnycseppek formájában.
A Szél továbbállt, a bál véget ért, a Fiú többé nem jött vissza, a taps idegen volt
...és hirtelen minden elcsendesedett.
Kovács Gergely
2009-10-10
2009. október 10., szombat
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)